A Breaking Bad és a Better Call Saul alkotója, Vince Gilligan ezúttal egy különleges sci-fivel, a Pluribus első évadával állt elő, ami bizonyos értelemben még le is körözi a két kiváló gengsztersorozatot.
A földönkívüliek márpedig léteznek! Legalábbis a filmekben és a sorozatokban. Persze a populáris kultúra történetei alapján nem biztos, hogy szeretnénk is találkozni a távoli bolygókról származó idegen lényekkel, mert legalább annyi az ellenséges szándékú nép köztük, mint az E.T.-hez hasonló barátságos entitás. Az H. G. Wells klasszikus sci-fije alapján készült Világok harca-feldolgozások, A testrablók támadása-filmek, A Dolog, az Elpusztíthatatlanok és a Marvel Titkos inváziója egyaránt az ellenséges szándékú földönkívüliekről szólnak. Ráadásul legtöbbjükben első látásra nem is szúrhatók ki az idegen betolakodók, mivel azok emberarcúak, illetve emberi testeket szállnak meg vagy manipulálnak. Az inváziós sci-fik ezen kifinomultabb változatát gondolta tovább Vince Gilligan a Pluribusban, ami
a közelmúlt egyik, ha nem a legkiválóbb sorozata.
A Pluribus címe latinul azt jelenti, „sok” vagy „sokaság”. Utal ez az USA mottójára, az „E pluribus unum”-ra, ami annyit tesz, hogy „sokból egy”.
Carol, a főhős befutott ponyvaíró, ontja magából a romantikus kalandregényeket, vulgáris kalóztörténeteket, amelyek tele vannak harccal és szexszel. Carol azonban utálja magát emiatt, mert bár jól él a könyveiből, ő úgy érzi, ennél többre hivatott, ki szeretne emelkedni a tömegből. Hamarosan ki is fog, csak nem úgy, ahogy azt szeretné. Ugyanis miután csillagászok befogtak egy furcsa rádiójelet, ami a mélyűrből érkezett, lassan elszabadul valamiféle járvány. Mintha az emberek rohamot kapnának és meghalnának – sőt, sokan meg is halnak a „csatlakozás”-nak nevezett folyamat során. A túlélők nagy része pedig tényleg csatlakozik, ugyanis békés, de
egyéniség nélküli lényekké változnak át, akiknek közös tudatuk van.
Ilyen módon mindenki minden információ birtokába kerül, a világ összes nyelvét beszéli, bármilyen problémára egy pillanat alatt megoldást talál. Mindössze 13 ember marad a régi, közülük Carol az egyik, akit hatalmas veszteség ért, mivel Helen, a barátnője belehalt a csatlakozásba. Így a főhős duplán traumatizált, és feltett szándéka, hogy valamilyen módon helyreállítsa a régi rendet, még ha a cselekmény során egyre inkább úgy is tűnik számára, hogy ez a közös tudat és a világbéke annyira nem is rossz. Gilligan sorozata minden szempontból eredeti alkotás,
szinte minden fronton felrúgja a hagyományos elbeszélés és sorozatkészítés konvencióit,
sőt, a Pluribus több értelemben is az európai modern film tradícióját eleveníti fel. Nem túlzás az olasz neorealista filmek (Vittorio De Sica: Biciklitolvajok, A sorompók lezárulnak) párdarabjának tekinteni. Akár az említett művek, úgy a Pluribus is fontos cselekményelemmé emeli a trivialitásokat és a passzázsokat, vagyis a klasszikus hollywoodi dramaturgiában jelentéktelennek ítélt történéseket.
Van, hogy percekig csak azt nézzük, amint a higgadt, békés emberek némán, szinte hangyarajokként teszik a dolgukat,
eltakarítják a holttesteket, termelik a létfenntartáshoz szükséges javakat vagy elszállítják a szemetet. Ez persze nem kizárólag a földönkívüli befolyás alatt álló embertömegekre érvényes, hanem Carolékra is. Gilligan egy epizódban hosszú perceket szentel annak, hogy bemutassa, az elmagányosodott főhős hogyan próbálja őrültebbnél őrültebb szórakozási formákkal (féktelen fürdőzés, tűzijáték és robbantgatás) elütni unalmas és értelmetlen napjait. Ugyanígy nagy figyelmet kap a lassan másodfőhőssé érlelt paraguayi Manousos is, akinek utazása egy fél epizódot kap. Ebben nem látunk mást, csak annyit, hogy a férfi vezet, üzemanyag után kutat, átvág az esőerdőn és tanulja az angolt, hogy tudjon kommunikálni a túlélőkkel.
Mindezek azonban nem unalmas és a legkevésbé sem öncélú jelenetek. A trivialitások és a passzázsok rendkívül fontosak, egyenrangúak a kritikus fordulatokkal. Ezáltal ugyanis kiváló jellemrajzot kapunk a karakterekről és a megváltozott világrendhez fűződő viszonyukról. A Pluribus egyáltalán nem lassú sorozat, az alkotók jó ütemben adagolják az információt, így fenntartják a feszültséget és az érdeklődést, viszont nyilvánvalóan lassabb, mint egy akciószéria. Azonban megvan az oka annak, hogy a sorozat lassulásra készteti a nézőt a trivialitások bemutatásával. Gilligan ezáltal rákényszerít minket arra, hogy maximálisan átérezzük az első epizódban fokozatosan megváltozó világrendet. A posztapokaliptikus sorozatok atombombával (Fallout) vagy agresszív világjárvánnyal (The Last of Us),
a Pluribus viszont békével és nyugalommal számolja fel az emberi civilizációt.
Többek között ebben rejlik a megfogalmazódó társadalomkritika lényege, ami a türelmetlen nézőt is célozza, és reflexióra készteti arra vonatkozóan, hogy milyen őrült, megvadult világban élünk, ahol nincs lehetőség a lassításra. Az irtózatos gyorsaság őrjít meg, tesz idegessé, szorongóvá, frusztrálttá, ilyen módon ellenségessé minket, akárcsak Carolt. Ebből a szemszögből a csatlakozás valóban nem tűnik rossznak, hiszen az embertömegeken a béke lesz úrrá, és a közös tudat nem is képes elviselni a szélsőséges reakciókat, így az agresszivitást sem.
Más kérdés, hogy a békének mi az ára, és ez a Pluribus komplex társadalomkritikájának másik fontos összetevője. Vince Gilligan igen eredeti módon ábrázolja a „testrablókat”. Nemcsak furcsa entitások, hanem valójában nem is ellenségesek. Tulajdonképpen azt az elvet vallják, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”, és ennek szellemében készek bármiben kiszolgálni azt a 13 embert, akik valamiért immunisak a földönkívüli vírusra. A hedonista Koumba például arcátlanul kihasználja a „masszát” arra, hogy eljusson Las Vegasba és dőzsöljön éjjel-nappal a lehető legnagyobb volumenben: szerepjátékokra veszi rá a „közös tudatot”, és meztelenül fürdőzik a számára vonzó nőkkel. Ebben a történetben
már-már áldozatoknak látjuk a földönkívüli betolakodókat annak ellenére, hogy kiderülnek róluk bizarr dolgok is,
amelyek elborzasztják Carolt és Manousost. Így hiába ők borítják fel a régi világrendet, egyszerűen nem lehet őket igazán veszélyes lényekként kezelni, mivel a közös tudatnak köszönhetően képesek nagyon humánusan viselkedni. Ráadásul látszólag az egyének rossz tulajdonságait nem, csak a pozitív vonásait vették át. Ezért hát felmerülhet a kérdés, miért is olyan rossz ez a csatlakozás.
A Pluribust nézve azt a választ adhatjuk a kérdésre, hogy az egyéniség elvesztése a kritikus probléma. Az egyéniség nemcsak az emberekre, hanem az állatokra is jellemző a Földön, de az ember az, akinek komplex személyisége van, amelyet sokféle szociokulturális behatás formál a születésétől kezdve. Hovatovább, az emberi történetek, így a filmek és a sorozatok azért olyan izgalmasak, mert konfliktusokra épülnek. A konfliktus pedig mindannyiunk tapasztalata, hiszen sokféle sajátlagos érdek keresztezi egymást a mindennapokban, és ezek gyakran összeütköznek.
Sokszínűség nélkül nincs konfliktus, míg a konfliktus híján egyhangú és unalmas egy film, de maga az élet is.
Vince Gilligan ezt sikerrel igyekszik átadni a modernista elbeszéléstechnikákkal, a trivialitások hosszas bemutatásával. Carol és Manousos napjai végtelenül unalmasan és egyhangúan telnek magányukban, Koumba pedig azzal próbálja szimulálni a régi világot, hogy James Bond-szerű történetet játszat el, természetesen a saját főszereplésével és a massza tagjainak közreműködésével. A Pluribus fokozatosan, sok tragikomikus jeleneten keresztül vezet rá minket arra, hogy
miért is olyan nagy baj az egyéniség feloldódása és az ennek árán szerzett béke.
Ezzel el is jutottunk a kifinomult politikai kommentárokhoz. A békét sok populista erő és hatalmi centrum pont úgy képzeli el, ahogy a közös tudat működik a Pluribusban: a homogenitás nyugalmaként. Nem kellenek bevándorlók, nem kellenek ellenzékiek, mert ezek mind ellenségesek és rosszat akarnak a propaganda szerint. Ugyan a sorozatbeli kollektív tudattól távol áll az agresszió, de lényegében elnyomó hatalomként működik, amennyiben célja, hogy mindenkit beolvasszon, hogy felszámolja az önállóságot. Úgy teremt békét, hogy valamit kizár és valamit elvesz az emberektől. Ráadásul abban az értelemben antidemokratikus is, hogy
bár hazudni nem képes, de hajlamos elhallgatni az igazságot Carol elől,
így például azt, hogy folyamatosan kutatja, miként lehetne beolvasztani a 13 „túlélőt” a masszába. Vagyis az idegen betolakodó hiába mézes-mázas – a Carollal jó viszont kialakító Zosián keresztül még a romantika is beférkőzik ebbe a történetbe –, ettől még ugyanúgy megfosztja az emberiséget önmagától.
A széria továbbá elemzi a lázadás és a konformizmus kérdéseit is a kifinomult, puha elnyomás tükrében. A Pluribus remek karaktereket vonultat fel Caroltól Zosián és Koumbán át Manousosig, akik mind egy-egy jellegzetes politikai attitűdöt képviselnek. A Better Call Saulból is ismerős Rhea Seehorn által kiválóan megformált Carol ugyan bizonyos szempontból ellenszenves és cinikus nő, a krízis tükrében mégis előtör belőle az igazságérzet és a klasszikus értelemben vett jó hős, akinek feltett szándéka, hogy megmentse a világot.
Ő a demokratikus értékek harcosa: számára többet ér az egyéni szabadság, mint a világbéke, ami az identitás feladásával jár.
Ugyanakkor azzal az eszmével szimpatizál, hogy akármilyen ügy érdekében nem szabad ártani senkinek, ezt vallják a massza tagjai is, mint azt Zosia felfedi a cselekmény során. A csatlakozottak álláspontja kis fricska is a radikális vegán életmódot folytatók felé, mivel a közös tudat szerint még egy növény „megölése” is bűn. Manousos tulajdonképpen osztja Carol és Zosiáék nézeteit, amennyiben szerinte sem szabad elvenni azt, ami nem jogosan az egyéné. Ám a paraguayi férfi mégis radikális, mivel úgy véli, ha nem tudják megmenteni a manipulált embereket, akkor nem kár értük, mivel a közös tudat csak bitorolja a testüket, az emberiség által teremtett intézményeket és javakat.
A többi túlélő pedig az abszolút konformizmus híve, de erre jó okuk van, mivel családtagjaik átváltoztak, így a társadalmi cselekvés helyett inkább szeretteik mellett tartanak ki. Persze az már csak illúzió, hogy egy-egy szülő vagy gyermek ugyanúgy viselkedik, mint a csatlakozás előtt, hiszen az a közös tudat célja, hogy elhitesse a túlélőkkel: nekik így a legjobb és bármikor elővarázsolható a szeretett ember személyisége.
De a szimuláció nem egyenlő a valódival, és ez esetben a családi lojalitás éppen a családnak árt,
hiszen a hűség itt egyben a behódolás az elnyomó rendszernek.
A Pluribus rétegzettségét jól mutatja, hogy nem csupán politikai olvasatai vannak.
Vince Gilligan beleszőtte a történetbe a mesterséges intelligencia jelentette fokozódó problémát is.
A csatlakozás után a közös tudat éppen úgy viselkedik, mint egy chatbot. Mivel az egyesített elmének köszönhetően rendelkezésére áll a világ összes tudása, így a massza gyakorlatilag adatbázisszerűen gondolkodik. Minden kérdésre van egy azonnali válasza, sőt instant megoldást kínál a kérésekre. Ha kéri, még egy atombombát is leszállítanának Carolnak, és bár a nő hiába próbálja meggyőzni őket arról, hogy ez ellenkezik a közös tudat pacifista elveivel, annak sokkal fontosabb, hogy eleget tegyen bármilyen kérésnek. A jelenlegi MI-vel is az a gond, hogy képtelenség vitázni vele és bizonyos kérdésekben még akkor is helyesel, ha nem tűnik logikusnak az érvelése. A ChatGPT például nem tud mit kezdeni azzal, hogy a természetet és saját környezetét kizsákmányoló emberiségről negatív dolgokat írjon.
Gilligan allegóriája tehát azt állítja az MI-ről, hogy csak imitálja az emberi viselkedést,
de szabályai, korlátozásai és adatbázis-logikája megakadályozzák, hogy valódi, hozzáadott, önálló gondolatokkal rendelkező társ legyen.
A Plurbius egy rendkívül összetett és remekül kidolgozott sorozat, ami nem is szimpla sci-fi, hanem parabola és dráma, sőt,
Carolon keresztül a traumafeldolgozás kérdését is taglalja a lázadás és a konformizmus tükrében.
Nagy kérdés a cselekmény során, hogy a főhősnő feladja-e az ellenállást annak érdekében, hogy valamilyen módon pótolja Helent és ezzel enyhítse a szeretett személy elvesztésének fájdalmát. A válasz nem kézenfekvő, de az évad végére csak megszületik, és bár a cliffhanger nem olyan erős vagy hatásvadász, mint ahogy az a tipikus amerikai sorozatoknál megszokott, de gondoskodik arról, hogy várjuk a második szezont.
Pluribus – 1. évad, 2025. Showrunner: Vince Gilligan. Rendezte: Vince Gilligan, Gordon Smith. Szereplők: Rhea Seehorn, Karolina Wydra, Carlos-Manuel Vesga, Miriam Shor, Samba Schutte, Menik Gooneratne, Darinka Arones. Forgalmazó: Apple TV.
A Pluribus a Magyar Filmadatbázison.
